Sztár Sport
2009.07.31. 20:02, Mimi
Habár az interjú nagy részét már olvashattuk, azért beteszem a Sztár Sport e heti számát:
Milyen érzés sportlegendának lenni?
R.F.: Az lennék? Én nem érzem magam annak. Szerintem nem lehet ilyen kategóriáról beszélni addig, amíg aktív sportoló az ember. Szóval várjunk ezzel, és meglátjuk. És bár többen megpróbálnak annak látni, még azt sem állíthatom, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Csak egy biztos: nagyon boldog vagyok. De valószínűleg rengeteg hozzám hasonlóan elégedett és sikeres ember él a világon. Egyébként a tenisz nem jelent számomra mindent, annyi más dolog van még az életben....
Közelítsük meg máshonnan a kérdést. Sok teniszező úgy vonul vissza, hogy egyetlen Grand Slam trófeát sem nyer pályafutása során. Mit jelent számodra, hogy neked 15 van belőle?
R.F.: Jó kérdés. Kedvelem ezt az érzést. Boldoggá tesz. Ugyanakkor meg is döbbent, hogy képes voltam ennyi éven át olyan teljesítményt nyújtani, amellyel elérhettem ezt a számot, és hogy mindeközben elkerültek a sérülések. Az évek során rutint szereztem a Grand Slam trófeák gyűjtésében, a nagy győzelmekkel rengeteg tapasztalat is együtt jár, amelynek köszönhetően hozzászokik az ember ahhoz, hogy újabb és újabb döntőkben tekintsen esélyesként magára. Mindezzel együtt úgy érzem, ami történt történik: őrület.
Az első és a tizenötödik Grand Slam győzelmedet is Wimbledonban szerezted. Látsz ebben sorsszerűséget?
R.F.: Ehhez a tornához mindig is különleges érzelmi szálak fűztek. Sosem csináltam belőle titkot: nekem ez a verseny a legfontosabb. Boldog vagyok, hogy éppen itt sikerült megdöntenem Pete Sampras rekorját. És igen egy kicsit olyan érzés, hogy bezárult a kör. Minden itt kezdődött, és itt végződik - ez a két győzelem mintegy keretbe foglalja a pályafutásomat. Ezt azzal együtt mondom, hogy még nem szeretnék visszavonulni.
Ez volt álmaid netovábbja, Wimbledonban nyerni?
R.F.: Igen. Ez bizonyára azért van így, mert gyermekkori példaképeim mind nagyon sikeresek voltak itt. Kissrácként nagy merészen arról ábrándoztam, hogy egy napon majd engem ünnepelnek Wimbledonban. De hogy ez ötször, hatszor is megtörténhet, arra a legmerészebb álmaimban sem gondolhattam. Senki sem merne ilyen célokat megfogalmazni. Hisz ez annyira irreális.
Volt még ilyen irreális győzelem az eddigi pályafutásodban?
R.F.: Volt de azt nevezzük inkább szürreálisnak. A Stannal (Stanislas Wawrinka) párosban aratott olimpiai győzelem ilyen pillanat volt. Az a tény, hogy azt a sikert megosztottam valaki mással akit nagyon szeretek különleges örömet váltott ki bennem. Soha életemben nem tapasztaltam ehhez fogható érzést.
Ha egy gyerek ma bárhol a világon teniszütőt ragad, arról álmodik, hogy "Roger Federer" lesz belőle. Te miről álmodoztál kissrácként?
R.F.: Két nag álmom volt. Az egyik, hogy világhírű futballista leszek, és egy csodagólt szerzek a világbajnoki döntőben, amelyet természetesen az év találatának választanak. De azt sem bántam volna, ha híres rocksztár válik belőlem. Nagyon szívesen lennék például Lenny Kravitz. Párizsban egyszer volt szerencsém élőben látni, lenyűgözött, ahogyan a közönséggel bánt, és az is, ahogyan a tömeg - beleértve engem is - megőrült érte. Azt kell mondjam, egyszer szívesen megtapasztalnám, milyen lehet a helyében lenni.
Meglepő, amit mondasz. Nem vagy az a fajta sztár, aki "megőrül" a pályán…
R.F.: Bármennyire is hihetetlen ma, volt olyan korszakom is. Fiatal koromban nagyon indulatos voltam a pályán, gyakran előfordult, hogy odavágtam az ütőmet. És az sem egyszer történt meg, hogy kizavartak az edzésről. Nem igazán vettem figyelembe az edzőim játékra és viselkedésre vonatkozó szabályait.
Aztán kinőtted?
R.F.: Valahogy úgy. Talán azzal volt kapcsolatos a változás, hogy felnőttem egy kicsit. Rájöttem, hogy az ütővagdosás nem segít. Meg aztán a centerpályán teniszezni egy nagy tömeg előtt, és Pete Sampras ellen játszani - mindez nem arra készteti az embert, hogy kiabáljon és ütőket hajigáljon.
Miért nem lettél sztárfocista vagy zenész?
R.F.: Ami a zenei vonalat illeti: megpróbálkoztam vele, zongoráztam. De lusta voltam gyakorolni, így még idejében felhagytam vele. A fociban tovább kitartottam, jó ideig párhuzamosan jártam futball- és tenisz edzésekre. De amikor tizenkét éves koromban választanom kellett a két sportág között, nem volt számomra kétséges a döntés.
Emlékszel olyan meccsre, amely segítette a döntésedet?
R.F.: Az egyik Boris Becker - Stefan Edberg wimbledoni döntő ilyen volt. Hogy melyik, azt már nem tudom megmondani, volt pár finálé ebben a párosításban. Otthon a tv előtt ülve néztem, ahogyan játszanak, és arra gondoltam, talán egy napon én is olyan lehetek, mint ők.
Ők voltak a példaképeid?
R.F.: Az első példaképem Edberg volt, aztán Becker. Később már inkább Sampras volt a kedvencem. Mindegyiküket csodáltam, de soha nem akartam egyiküket sem utánozni. Azt gondolom, jó dolog, ha az embernek vannak példaképei. Inspirálnak, hajtanak előre. És miközben haladsz az úton, azzal viccelődsz és áltatod magad, hogy egyre közelebb vagy hozzájuk. Mondjuk, amikor megnyersz egy edzőmérkőzést, azt úgy képezed le magadban, hogy épp most nyertél Wimbledonban. Aztán bármennyire hihetetlennek tűnik, egyszer csak az is megtörténik.
Hogyan lehet az kibírni, hogy az embert egyfolytában összehasonlítgatják sportága korábbi legendáival, és rendre arról faggatják, önmaga szerint hol foglal helyet a patinás nevek alkotta rangsorban?
R.F.: Őszintén? Nagyon nehezen. Bevallom, néha valóban úgy érzem, ez már túl sok nekem. Számomra egyértelmű, hogy nincs értelme különböző korok legjobbjait összehasonlítani, az pedig totális képtelenség, hogy engem olyan nagyságokkal vessenek össze, mint például Muhammad Ali. Nagyon is megértem azokat az egykori kiváló sportolókat, akiket ez a folyamatos összevetés bosszant. Szerintem is túl sok szó esik hasonlókról. Meglehet egyszer valaki, akinek elege lesz ebből, odajön hozzám és lekever nekem egyet. Ha ez így lesz, azt biztosan nem én provokáltam ki, sokkal inkább a média.
Említetted hogyha rocksztár lennél, szívesen kiállnál egy őrjöngő tömeg elé. De mi spannol fel egy erős önkontrollal rendelkező teniszfenomént?
R.F.: Ugyanaz, a közönség. Az, az elektromos atmoszféra, amelyet több ezer néző hoz létre a pálya körül, az én drogom. Az motivál, ha ilyen légkörben játszhatok, abban a hangulatban minden pillanat álomszerű. Az élő közönség varázsa semmihez sem fogható.
Ha karriered jelenlegi pontjárók visszatekintesz, van benned hiányérzet?
R.F.: Nincs, nem is lehet. Ha kicsit jobban visszamegyek az időben, akkor talán a junior éveimben találok. De erről is azt gondolom, át kell esnie az embernek a tanulófázison a profivá válás útján. Ami pedig a magánéletemet illeti, abban sem lehet hiányérzetem.
Köztudott, hogy a feleséged, Mirka a karriered legfőbb segítője. Tulajdonképpen mit jelent ő számodra?
R.F.: Röviden: mindent. Szüleim mellett ő a legfontosabb ember az életemben. Hosszú évek óta egyengeti a pályafutásomat, amellett, hogy barátnő volt, majd feleség lett, személyi menedzseri munkát végez, s mindez egyáltalán nem untatja, nem fárasztja. Időnként csak az ő segítségének köszönhetően tudom elviselni az elsősorban a média részéről rám nehezedő nyomást. Cserébe azért, szezon közben minden idejét nekem szenteli, amikor nyaralunk, mindent megteszek neki, amit csak akar. Ha tíz órán keresztül akar vásárolni, megyek vele, és cipelem a szatyrokat, mert ő is vár rám ennyit, ha versenyem van. Megnyugtat, ha reggelente mellette ébredek fel. Ha ott van, tudom minden rendben van az életemben. És nem utolsósorban neki köszönhetem életem legboldogabb napját, július 23-át, amikor ikerlányaink Charlene Riva és Mila Rose megszülettek.
Mindent elértél a teniszben. Nem lennél a jövőben főállású apuka?
R.F.: Ezúttal is megerősítem: annak ellenére, hogy elértem a legnagyobb sikert, ami csak elképzelhető, nem vonulok vissza. A karrieremmel kapcsolatban még egy hosszabb periódusban gondolkodom. Ha nem jön közbe semmi, nem változtatok az eredeti elképzelésemen. Azon, hogy 2012-ben, a londoni olimpia évében kétszer játsszak Wimbledonban. Különben is, extra motivációt jelent számomra, hogy a gyermekim lássák, ahogy a papájuk teniszezik.
AJÁNLOM AZ OLDALT
